Tegnap álmomban egy halott gyermeket készültem megszülni. Hatalmas hasam volt, tudtam, hogy a gyerek odabenn nem él... Egyedül kóvályogtam a kórházi folyosókon, hallgattam, hogy szülnek az anyák, hogy sírnak fel az újszülöttek. Nem voltam szomorú, nem voltam elkeseredve. Álmomban valahogy tudtam, hogy az én sorsom: halott gyerekeket a világra hozni....

Nem tudom, sorsom-e, de elmondhatom: minden gyermekem halott.

Veszítettem el gyermeket a 14-ik és a 28-ik terhességi héten is, és hét évesen is...

És nem maradt utánuk más, csak az üres méhem, az üres kaptár... 

*******************************************

A férjem boltját bezártam, lezártam, elvarrtam minden szálat... 

A Fiú iskolai dolgait is bezártam.

Elcsomagoltam a Férjem emlékeit. Azokat a tárgyakat, melyek a lakásban elöl voltak, de csak számára voltak fontosak, mivel megismerkedésünk előtti időkről, utazásokról, élményekről szólnak.

A Fiú szobájában a játékok és könyvek még mindig ott állnak. Esténként megfogdosom a Maciját, az alvóst... Még meg sem született, mikor vettem neki. Mikor alvóssá vált, beszereztem még egyet. Sokáig voltak ketten: Piff és Puff. Ma már csak Piff van meg... Puffot elhagytuk valahol. Persze gyanítom, hogy a Fiú dobta ki az ablakon.... és sosem lett meg. Nem úgy, mint Piff, aki hasonló sorsot élt át - mikor a Fiú önállósodni kezdett és NagyFiúvá vált -, de Piff meglett, valaki elvitte a közeli boltig... Ott talált rá valaki, aki a felhívásunkat látva üzent, hogy Piff nagyon vár minket a pénztárban:)

Most Piff kettőnk vigaszává lett.

*******************************************

Az utóbbi napokban mindenünnen árva és gazdikereső kutyák képe jön a szemem elé. Már Margó is azzal nyúz, hogy osszam meg a bánatom egy hasonlóan nehéz sorsú kutyával.

Nem hiszem, hogy képes lennék ismét szeretni.

Ma indultunk volna a nyaralásra... Itthon ülök és bőgök a 30 fokos lakásban. Egész hétre remek időt jósolnak, én csak sírni tudok azon, hogy nem élvezhetjük...

Bárhova nézek, mindenhol ott van valami, amiről egy történet jut eszembe: RÓLUK. 

Napok óta nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből és kóválygok a lakásban. És sírok.

Most ért véget az első tanítási év, most végezte volna el a Fiú az első osztályt. 

Margó hívott, menjek le hozzájuk pár napra, de nincs kedvem a gyerekeit látni... meg a boldog családját.

Cikáznak a gondolatok, az emlékek, írni sincs kedvem...

Nagyon hiányoznak. Valahogy olyan, mintha csak elutaztak volna. És majd egyszer hazajönnek. A következő pillanatban meg tudom, hogy mindennek vége.

Egyik pillanatban a cinikus, öniróniával átszőtt gondolatok jönnek, mint amikor kínjában röhög az ember, a másik pillanatban elöntenek a könnyek.

Egész nap kóvályogva teszem a dolgom. Amikor leülök írni, felszínes gondolatok jutnak az eszembe... amik máskor nem...

Gondoltam, elmegyek pár napra anyámhoz... bár sokszor, mikor itt van úgy érzem, inkább megőrjít a jelenléte, a sopánkodása... Sokszor jobb egyedül lenni - igen, van ilyen ember is...

Régebben sosem tudtam megkönnyebbülni attól, ha elmondtam húsz embernek a bajom, sokkal inkább az egyedüllét, a jól kibőgöm magam segített. És lám, most is a bőgés jó... a beszélgetés meg nehezemre esik.

Amikor szembe ülök a tükörrel, és bántom magam... nekem is ott kellett volna lennem velük.

Több levelet is kaptam Tőletek, amit most köszönök.

Köszönöm a felajánlott barátságokat, a megértő szavakat, tényleg.

Ne vegyétek sértésnek, de nem szeretnék most senkivel találkozni, ismerkedni. Szándékosan maradok névtelen, marad a város Város és sosem lesz Pécs, vagy Szeged, vagy Kecskemét. Marad a férjem Férjnek, és sosem lesz Pista, vagy Józsi, ahogy a fiam mindig is a Fiam lesz, és nem Zoli vagy Jancsi, vagy Géza.

Szeretnék itt a blogon őszintén írni, az ismeretlenség nyújtotta felelősség nélkül, pont azért így, mert így bármit kiírhatok, sosem kell szembesülnöm azzal, aki olvassa, hallotta.

Tényleg nagyon köszönöm a kedvességeteket, a hozzászólások mindig tovább lendítenek, hogy leírjam a gondolatokat. És bár nehezen ülök neki, de utána mindig megkönnyebbülök, minta a köveimet görgetném le magamról.

Köszönöm nektek..

Eldőlt a kérdés, bár elég körülményes módon.

Gyuri barátja, Karcsi hívott fel. Annak idején nagy szerepe volt Karcsinak abban, hogy Gyurival nem folytatódott a kapcsolatunk, olyan erősen csapta a szelet nekem, hogy az már közelített a tornádóhoz. Szóval Tomival ismerték ők hárman egymást - egy társaságba jártunk mindahányan. Karcsi felhívott, hogy Gyuri szervez egy - temetésen kívüli - találkozót, ahol Tomira emlékezünk. Karcsi addig beszélt, míg megígértem, hogy a találkozóra elmegyek.

Viszont ezzel fel is mentettem magam a temetés alól. Tomit is elbúcsúztatom.

(Egyébként Ferenc temetésén sem voltam ott. Még az is lehet, hogy Ferencet el se temették... Nem találtak hozzátartozókat, pedig - állítólag - volt egy ex felesége, meg egy vagy két lánya... Bár ezekről - ahogy sok más hazugságáról sem - én nem tudtam, bár előttem datálódott a dolog...) Így, bár Ferenccel együtt is éltem, mégis kevésbé siratom, búcsúztatom, mint Tomit, aki után csak ácsingóztam.

Nem tudom, helyesen döntöttem-e. Karcsi kérte, hogy hívjam fel Gyurit, nem egyrészt utálok telefonálni, másrészt Gyuri olyan... olyan nős. Néhány éve (a Fiam másfél volt), mikor voltam egy nagy találkozón, 3 napot töltött együtt a "régi banda", férjek, gyerekek nélkül, és bevallom - flörtöltem Gyurival... Meg is lakoltam érte. Utána veszítettem el nem sokkal a magzatom. 

És ezen a találkozón is ott lesz Gyuri...

Na, bonyolódik, mi?

Sokat gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán bármit leírni abból a rengeteg gondolatból, ami eszembe jut... Kerül-e előrébb, ad-e vigasztalást.

A héten összepakoltam a Férjem és a Fiam ruháit, egy-egy emléket téve félre, és elküldtem az öcsémmel egy távolabbi városba a nagycsaládosoknak... Csak hogy véletlenül se jöjjön egyik ruha vagy cipő se szembe...

Most konganak a szekrények... Nincs erőm a többihez....

A Fiú sok-sok játéka... át kell néznem, mi az, amit a munkám során használni tudok, tudunk, és mi az, amit el kell adni.

Elfoglaltságot bőven ad, de könnyeket is...

Nagyon sokan keresnek, hogy Tomi temetésére elmenjek, de valahogy nincs kedvem... Sem a temetéshez, sem a régi közös ismerősökhöz. Távoli ismerősök, nem tudják, mi történt velem egy hónapja... Én meg nem tudok hogyan kibújni, kifogást találni... de nincs kedvem több temetéshez...

A legborzasztóbbak a hétköznap délutánok, esték. Napközben még csak-csak, mint írtam a munkák nem állhatnak meg, nincs táppénz, meg fizetett jótékony szabadság (bár nem tudom mit is kezdenék vele), elfoglal a munka, a Férjem üzletének lezárása, kiárusítása, s közben a magam ügye, munkája... Persze ezekkel a munkákkal kapcsolatban is egyre több a kételyem, minek csinálom, meg kinek... Mit keresek még mindig itt.

A hétvégék is elviselhetőek, bár Margó már nem tud jönni, eddig is le a kalappal előtte. Nagy-nagy szegénységben, tőlem 60 km-re nevelik a 3 gyereküket, egy omladozó kis házban. A férje vett ki a munkájából szabadságot, hogy míg Margó nálam töltötte a két hétvégét a gyerekek ne maradjanak egyedül. (Váltva dolgoznak, Margó nappal, a férje éjjel. Hétvégén Margó nem dolgozik, de a férje nappal igen.) Gondolom a havi kosztpénzből utazott hozzám Margó.

Hétvégeken nem dolgozom, tudatosan tanultam meg kikapcsolni a munkából, mindennél fontosabb volt az IDŐ. És örülök, hogy így tettem, hogy hétvégén csak VELÜK foglalkoztam, és nem törődtem a rosszalló megjegyzésekkel (milyen anya, aki nem szeret főzni, meg milyen poros a szekrény...stb., biztos mindenki ismeri). Hétköznapokon délután 4 után már csak a FIÚVAL voltam, míg le nem feküdt: a délután mindig róla szólt. Most próbálom kitölteni az űrt, takarítok, meg rámolok, meg selejtezek.... Túl vagyok a fürdőn, a gardróbon és a konyhán. Kidobáltam mindent, ami zavart, csak a Férjem, vagy a Fiam miatt volt itt.

Hétvégén én utaztam el egy másik barátnőmhöz, vele már 25 éve barátok vagyunk, de a hétvége mégsemem volt jó. Valahogy az ő férjével nem vagyunk egy hullámhosszon. Nincsenek nézeteltérések, csak valahogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Most meg, hogy velem történtek ezek, még kevésbé tudunk egymáshoz szólni. Viki ismerte - hisz végigélte velem - első fájdalmas plátói szerelmem, és őt is megdöbbentette, hogy meghalt. Azon röhögtünk, hogy most már csak szólni kéne a többieknek is, akire valaha én szemet vetettem, hogy nagyon vigyázzanak, mert lassan már csak 3-4-en maradnak a listámról... 

Tulajdonképpen 5 szerelmem volt. Az első, Gyuri 16 éves koromban talált meg. Igazi izgalmas szerelem volt, bár nem tudtam az érzéssel mit kezdeni, lenyűgözött, hogy van még valakim. Gyurit én kértem meg, hogy inkább ne folytassuk, nem tudtam társ lenni ebben a kapcsolatban. Most Gyuri már három-gyerekes apuka, ismerem a feleségét is, de jelentem, Gyuri még él és virul.

A második volt Tomi - ő három nappal ezelőtt meghalt. Nagyon tetszett, éveken keresztül rajongtam érte - persze ő észre sem vett. Szerintem 20 mondatnál többet nem is beszéltünk egymással. Abban sem vagyok biztos, hogy tudta, hogy én ki vagyok. Ő most a feleségét és tizenéves gyerekét hagyta itt.

Utána Ricsi jött, már akkor nős volt, a második feleségénél és a harmadik gyermekénél tartott. Nálam 19 évvel volt idősebb, nagyon szerettük egymást, bármikor újra kezdeném. Ő volt olyan bölcs, hogy nem hagyott túlságosan beleőrülni ebbe a kapcsolatba. Ma már nagyok a gyermekei, és úgy tudom, még él.

Aztán jött Ferenc, hat évig éltünk együtt. Én hagytam ott, számos okból. Tavaly kaptam a hírt, hogy meghalt... 

Majd megismerkedtem a Férjemmel. Tíz éve ismertük egymást, volt egy hétéves Fiunk. Még nincs egy hónapja, hogy meghaltak.

Na, így újra számolva már csak ketten élnek...

Általános iskolás koromban olvastam - természetesen órán! - Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét. Nem értem a végére, mert lebuktam és elkobozták a könyvet. Sosem - és azóta sem - tudtam meg, ki a gyilkos. Most totál úgy érzem magam - ennyi halottal körülvéve, mintha egyik szereplője lennék a regénynek... csak a végén ki ne derüljön, hogy a gyilkos én vagyok...

..........

A legrosszabb, mikor eszembe jut valami, és nincs kinek mondani. Illetve mondani lehet, de nem válaszol senki.

Nem tudtunk elbúcsúzni, nem beszéltünk meg semmit. Nem dolgoznom kellett volna, hanem a Családommal menni. Most minden ezerszer könnyebb lenne, ha azon a napon én is ott ülök az autóban.

Az öngyilkosság lehet, hogy megoldás lenne, kiesni a kilencedikről ablakmosás közben... de én ehhez gyáva vagyok. Ha több lenne a bátorság bennem, már évekkel, évtizedekkel ezelőtt túlestem volna rajta. Azóta beletörődtem, hogy velem még a Halálnak is nehéz dolga lesz. Mint szegény nagyszüleim, akiknek még meghalni is nehéz volt. 94 éves nagymamám 30 éve készült a halálra, 30 éve mondogatta, hogy ő már úgy szeretne meghalni...

Most én is így érzek. Én már úgy szeretnék meghalni....

..........

Írogatom ezt a blogot, bár ezt sem tudom minek... Talán azért, mert olyan, mint a tükör, könnyebb előtte sírni...

Miért van, hogy valakinek minden halált el kell viselnie?

Ma kaptam egy sms-t, egyelőre nem tudom kitől, hogy a kamaszkoromon 3-4 évén átívelő első fájdalmas szerelmem (mely igaz reménytelen plátói szerelem volt, de nagyon megviselt) balesetben meghalt. Nem lehetett több 45-50 évesnél...  

Lassan nyitok egy füzetet, az lesz a címe: Halállista. Összeírom benne, ki mindenkit sirattam már:

- Meghalt a Fiam.

- Meghalt a Férjem.

- Meghalt a Kutyám.

- Meghalt első szerelmem.

- Meghalt a házasság előtti utolsó szerelmem. (vele 7 évig együtt is éltem, igaz, a halála már elválásunk után volt)

- Meghalt két magzatom.

- Meghalt a nagybátyám, akihez kislány koromban feleségül akartam menni...

- Meghaltak a dédszüleim, a nagypapáim, és az egyik nagymamám is.

Szép kis lista. De ha összeadom, hogy a dédik és a nagypapákon kívül mindenki más az elmúlt 10 év alatt, akkor azért megkérdezném a Jóistent, mégis mire gondol, mekkora az én cipőm, mi fér még abba bele????? Nem veszi észre, hogy a 43-as cipők sem bírnak már mindent elviselni? 

Félek, repedezik már az én cipőm... lassan a lelkem is meghal.

A gyerek iskolájából tegnap hazahoztam a bent maradt holmiját. Könyvek, tornaruhák, rajzeszközök, a büdös kis tornacipője...:))

Azok a tanárok, akik csak hírből ismerik a történetet, kis híján ujjal mutogattak rám. Borzalmas volt, én éreztem magam rosszul. Mert ez még gyerekektől csak-csak, de értelmes tanároktól. 

A Fiút összesen 3 tanítónéni tanította - még csak első osztályos volt - de ők a temetésen is ott voltak. Ritka jó pedagógusok, annyira hálás voltam, hogy ilyenek tanítják a Fiút. Most fel lett adva nekik is a lecke. Ott maradt egy osztály, 26 kis elsős gyerek, mind 6-7 éves, akiknek most fel kell dolgoznia, hogy egy osztálytárs meghalt, és nem lesz többet. Tudom, hogy nem az én problémám - de mivel az első diplomám nekem is pedagógus, még ha nem is vagyok gyakorló - átérzem a feladat súlyát. Viszont megköszöntem a tanító néniknek, hogy nem hozták ki a gyerekeket a temetésre.

Nem lesz könnyű, ezekkel a kis gyerekekkel és szüleikkel nap mint nap találkozni fogok, hacsak el nem költözök ugye, de azt meg - egyelőre legalábbis - nem akarok. Persze ha elviselhetetlen lesz látni az osztálytársakat felnőni, akkor lehet, mégis odébb állok... de csak akkor. 

Hétfőn bent voltam a férjem boltjában, ez egy másik, a miénkénél nagyobb városban van, bekapcsoltam a számítógépét, és mind az 526 e-mail címre válaszul megírtam, hogy sajnos már nem tudunk segíteni. Viszont ők segíthetnek, a boltból bármit elvihetnek fél áron. Hogy legalább a hátralévő adósságokat ki tudjam fizetni, hiszen a NAV-ot nem érdekli, hogy szerencsétlen vállalkozó meghalt...ha van életben maradt örökös, fizesse ki, ami a NAV-nak jár. Szerencsére nincs nagy hátralék, csak a szokásos, erre azért mindig figyeltünk, de mindent befizetni, lezárni, "könyvvizsgálóztatni", azért még pár-százezer forint lesz... Beszéltem a könyvelővel, a bankkal, hogy összeszedjük, ki tartozik a férjem vállalkozásának... Egyedül dolgozott, így most mindent egyedül kell bezárnom.

S közben a saját vállalkozásom feladatai is itt vannak. Persze nézhetjük pozitívan a dolgokat, most nem megyek a gyerekért 4-re az iskolába, így naponta 3-4 órával többet tudok dolgozni....  csak hát nem mindig tudom - értem, minek dolgozok még....

Az ember egy temetésről azt gondolná, hogy a szomorúság és a bánat az átívelő legfőbb érzelem. Jelentem, van még ennél erősebb: a bosszúság.

Az anyósom, a drága, még egy utolsót tudott rúgni belém a temetésen... Bár nem tudom, mit is vártam, már az esküvőnkön is neki kellett a menyasszonynak (NEKEM) kihozott tálból elsőként szednie (!!!!), a Fiú születésénél is az Ő kutyája volt előbbre való, mit is vártam volna tőle a családom temetésén. Nem is viselkedett másképp, hű volt önmagához, s mindvégig úgy viselkedett - miközben nem szeretném fájdalmát megkérdőjelezni, hiszen a fiát veszítette el -, de úgy viselkedett, mintha minden, de minden róla szólna. Neki kell a koporsót kísérni - én majd kullogok ő mögötte. Neki kell az első marék földet beleszórni, az első virágot rárakni, mindenkivel intézkedni, a sírásóknak jattot adni, a leghangosabban jajveszékelni... Mintha a saját veszteségem fájdalma nem lenne elég...

S az egészet tudjátok mivel tetézte? Az ő rokonaikat nem engedte fel hozzám, hanem külön bulit szervezett a szomszéd faluban, az ő házában... 

Persze, nézhetjük ezt a másik oldalról, valahol a bosszúság átsegített a ceremónián, és nem maradt az én lakásomban az egyszerű szlovákiai rokonság...  Az enyéimmel tudtam lenni, akik énrám figyeltek. És legalább otthon a megemlékezést nem árnyékolta be.

Az Öcsém azt mondta, örüljek, most már soha többet nem kell Anyóssal találkoznom. Max. a temetőben futhatunk össze... De mivel én nagyon jól ismerem az ő temetőbe járó szokásait, egyértelműen ki tudom kerülni....

Istenem, annyi bosszúságot okozott nekem ez az asszony ebben a tíz évben, amit a Férjemmel tölthettem. Beárnyékolta minden örömünket. Főleg az első három évben, míg együtt laktunk (ikerház két külön oldalán, közös kerttel). De most már ennek is vége, megmarad rossz emléknek.

Hétvégén nem írtam semmit, mert Margó megint itt maradt - lám, ilyen az igazi barátnő, kívánom, bárcsak mindenkinek jutna egy ilyen, - segített rendet rakni, meg tisztaságot. És még bőgött is velem...

A hétköznapok könnyebbek, két vállalkozást kell vinnem - a Férjemét lezárni, kiárusítani a készleteit, eladni a boltot, lezárni, bezárni mindent. S mindeközben a saját vállalkozásomat is talpon tartani... Hét végén pedig mindig átjön valaki, nagyon rendesek, ez tényleg sokat segít, nem csak a fizikai dolgokban, de lelkileg is. Bárhova megyek a lakásban, bárhova nézek, mindenütt ott van a Fiú, a Férj. A kedvenc pohara, a baba-tányérja, a repülőmodellek a polcon, a tankok, a játékok. Úgy döntöttem, mindentől megszabadulok. Átválogatok mindent, eladom, elajándékozom azt, amit Ők már úgysem fognak használni. Nem sietek, és a könnyebbekkel kezdem. Konyha, gardrób, pince. A legnehezebb tudom majd a ruhák, és a személyes tárgyak lesznek. Két doboznyit engedtem magamnak, hogy a személyes tárgyaikból emlékbe eltegyek, de azokat is leviszem, ha erőm adja a pincébe.

A Fiúnak ott van a doboza. Születésekor nyitottuk. Benne vannak az aznapi újságok, a kis karkötője, az első sapkája, az első rugdalózó, az első cipőcske, az első kis labda... 18 éves korában akartuk odaadni neki...

Megint bőgök, nem tudok tovább írni...

És az ember hiába határozza el, hogy erős lesz, és igenis talpra áll, nem könnyű ez. Ülni egy tükör előtt, és magunk siratni... 

Délután lesz a temetés 14 órakor. 

Kívánjatok nekem erőt, hogy talpon tudjak maradni, és kibírjam állva...

Ma mindenképp beszélnem kell a Férjem könyvelőjével, hogy kezdje el a hivatalos bejelentéseket és a vállalkozás bezárását.

Fel kell hívjam a bolt helyiség tulajdonosát is. Valahogy ki kell sírjak tőle egy hónap "kipakolási" haladékot. 

Írnom kell a Férjem törzsvevőinek - még jó, hogy értek a honlaphoz, meg a levelezésekhez... így ezt meg tudom majd csinálni.

Szólnom kell a Fiú iskolájában..

Tényleg az a szerencse, és sosem tudok elég hálás lenni majd érte, hogy a temetéssel meg minden egyéb, a halállal kapcsolatos ügyintézést az Öcsém magára vállalta...

Akik itt a házban szánakoznak, sajnálnak, nyarvikolnak... borzasztóan zavarnak. Nem is ismertek minket, max. látásból. Jönnek a marha okos közhelyekkel...

Az egyik kedvencem: "az idő majd meggyógyít". Egy nagy hazugság. Vesztettem már el két gyermeket, igaz, még magzati korukban, de még azt sem gyógyította be semmilyen idő!

A másik kedvencem: "jaj, az semmi aranyoskám, az én férjem/apám/nagyanyám...stb." Mintha bármit is enyhíthetne az, hogy nekik máshogy volt...

De elhatároztam, én azért is talpra fogok állni. Lehet, hogy több évbe fog ez beletelleni, de már csak azért is megmutatom a világnak, hogy lesz - majd egyszer, ha erőm adja - "B" tervem!

Mondják, hogy az első év, a gyászév a legnehezebb. Megtudni, milyen az első hétvége nélkülük, milyen az első születésnap, névnap, az első nyár, az első karácsony, a haláluk első évfordulója...

Jelentem: az első - siralmas - hétvégén túl vagyunk.

Szép népes családunk kitett magáért. 

A nővérem, Mari ebédet hozott, rendes tőle a három gyereke mellett rám is gondolt, - jééé, tényleg nem ettem csak néhány vajas kenyeret egész héten. A férje, Zsombor felvállalta, hogy jogi útra tereli az ügyet, és utánamegy a kamion-sofőrnek... Hiába mondtam, hogy mindegy, mert az már úgysem hozza vissza a Férjem, a Fiút és a Kutyát, ő jogász lévén nem hagyja annyiban. Kértem, hogy intézze nélkülem... nincs kedvem semmilyen bíróságra meg perekre járkálni. Ráadásul most nem is érdekel.

Az öcsém is átjött, ő intézi a temetést. 11-én lesznek eltemetve... 

Anyám is itt volt, rögtön mondta az ötleteit, hogy bizony most épp ideje, hogy elköltözzek innen, oda, hozzájuk közel. Sosem szerette a mi Városunk, nem értette, mi itt szeretünk élni, mert bár kertünk nincs, de ennyire élhető, ugyanakkor természetközeli helyet sehol nem találnánk. 

És ugye jött az Férjem családja, Anyóssal az élen. Róla még sokat fogtok olvasni... Sosem volt jó a kapcsolatunk, sőt.... megint itt volt, és osztotta az észt a maga kibírhatatlanul primitív stílusában. Miért nem a Férjem apjának a sírjába temetjük a Férjem, a gyereknek meg vehetnék én külön sírt.. Meg hogy milyen hülyeség, ő sosem temetne el egy kutyát... Meg hogy miért nem abba a temetőbe, ahol ő lakik. Tudom, hogy neki is fáj, hiszen a fia, akit egy egyszerű érzelemátvitellel mióta ismerem a férjének tekint. (Miután Anyósnak meghalt a férje, minden hozzá kötődő érzelmét az én Férjemre irányított. S Anyós számára megmaradt gyerek-szerepben Zoli, a férjem öccse.)

Szóval tudom, hogy nehéz neki is. Soha nem szeretett sem engem, sem a Fiút. Mintha a férjét szerettem volna el tőle. Zoliék is adták alá a lovat - szinte a karácsonyok kivételével nem is nagyon találkoztunk velük. Most az első, amit Szandi (a felesége) és Zoli a fejemhez vágott, hogy ugye tudom, hogy Anyós házából én nem fogok semmit örökölni... Édesek... hogy egy ilyen helyzetben ez a legfőbb problémájuk...

Viszont annak örülök, hogy végre minden találkozás alól mentesülni fogok Anyóstól és Zoliéktól. Most már csak a fájdalommal leszünk örökre egymáshoz láncolva.

Elképzelem a temetőbe járásokat... Lesz itt még cirkusz.

Itt volt hétvégén még a barátnőm is, Margó. 20 éve a barátom... Három kicsi gyerek mellől jött fel hozzám a maga józanságával. Próbáltuk kicsit rendbe rakni a lakást... napok óta szanaszét van minden... És igaza van Margónak, hogy az élet nem áll meg, de sokkal döcögősebben megy tovább. Mivel én nagyon kocka ember vagyok, "A" tervekkel meg mindig "B" tervekkel is hozzá, Margóval megbeszéltük, hogy:
1. Sehova nem kell elköltöznöm.
2. Elég, ha a lakást alaposan kitakarítom, és átrendezem.
3. Mivel mindenről a Férjem és a Fiú jut eszembe, csökkenteni kell ezen "minden" számát. Idővel el kell adni, el kell ajándékozni mindent, ami az övék volt. Nem egyszerre, csak mindig valamit...

Kezdtük azzal, hogy a wc-ből és a fürdőszobából mindent kihajigáltunk. Azaz, Margó hazavitte őket. Mondtam is neki, hogy ezeket jó szívvel adom, de ruhát és cipőt ne vigyen, mert nem szeretném rajtuk látni... (Korábban mindig Margó fia kapta meg a Fiú ruháit, cipőit.) De Margó annyira ismer, közölte, akkor sem fogadta volna most el, ha én adom. És pont ugyanezért. (Na az Öcsém feleség, ugyan lányaik vannak, de ugyanezt nem értette volna meg. Zoliék meg kifejezetten meg fognak sértődni... hehe.)

Margó hazafelé menet levitte a pincébe a Kutya még használható holmijait, mert nagyon biztat, hogy szerezzek majd egy kutyát, ha már kicsit megkönnyebbedik a lelkem. 

Ha mindezt az eseményláncot összeadjuk, kiszámolható, hogy a maradék időt bőgéssel töltöttem.... Nem tudom, mennyi idő, mire elfogynak a könnyek.

Várom az erőt, hogy fel tudjam hívni az iskolát, miért nem megy a Fiú többet. A tanító néni küldi az osztálynak a leveleket... Jövő héten lesz az iskolai anyák napja.

Azt hiszem, nem rontom el ezt a szép ünnepet az én rossz híremmel... Majd szerdán szólok.

A Férjem vállalkozását is be kell zárni, a boltját felszámolni... a tartozásokat kifizetni...

Jézusom, miért?! Miért vetted el őket?!

Azt hiszem, ennek kell az első lépésnek lennie. Találtam néhány fekete ruhát a szekrényben. 

Csaponganak a gondolataim. Az öcsém ígérte, segít eltemetni őket. Ide szeretném őket, hozzám közel. 

Olyan jó volna, ha találnánk egy olyan temetkezési vállalatot, ahol egy koporsóba fektethetem mindhármukat. Annyira szerették egymást, még meghalni is együtt haltak meg... Kértem az öcsém, hogy keressen ilyet... Összebújva, mintha csak tévéznének együtt, vagy együtt aludnának. A takarón a lábuknál meg a kutya...

Nem érdekel, mennyibe kerül. De mi egy család vagyunk, ők most is együvé tartoznak. Hogyan is tehetném a hétéves Fiút külön, távol... Olyan képek vannak bennem, hogy majd kopogtatnak az őket elválasztó koporsókon át. Vicces, végre hasznát vennék a morze jeleknek. 

Borzalmas.

Még felmérni sem tudom, mi mindent kell megcsinálnom most... 

De a temetésig semmit nem tudok tenni. Még enni sem...

Egy napja, hogy megtudtuk, hogy nem lesz, ki hol volt...

Egy hete, hogy búcsút mondtunk, így jobb volt...

A fájdalom, mely szívünket mardossa, itt lel otthont, írva sorról-sorra.

Felállunk, s újra indulunk hamar, hisz velünk van, ki itt él,

s nap mint nap kéri, öleli, fájón, bújón, nevetve,

Anya ölelj meg csak még egyszer...

Apa vigyél magaddal vonattal, rajzolj velem még az aszfaltra...

Autót, labdát, csigát és madarat,

mondd nekem újra, hogy nem szabad...

Mondd nekem, hogy ügyes vagy, gyere, csak bátran,

s nézd el nekem, ha mégis elhibáztam..

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd 


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka. 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy. 

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse. 

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Mikor nekikezdtem írni, még egy boldog családi naplót terveztem, de sajnos most már tudom, hogy ez így már biztos nem lehet.

A hét végi kirándulás után tegnap az M3-oson hazafelé tartottak szerettem, a nagy Ő, és a Fiú, no meg persze a Kutya, mikor egy (nem minősítem) kamionos úgy kezdett előzésbe, hogy nem nézett hátra. Biztos nagyon sietett... Biztos várta otthon a családja...

Felszorította őket a felezőkorlátra. Szerencsétlenségükre erős volt a szembe forgalom is.... Ő és a Fiú azonnal meghaltak. Tudatára sem ébredhettek, hogy baj van. Ez egy kicsit könnyebbé teszi. A Kutya egy darabig vinnyogva őrizte őket, istenem, szegénykém mit élhetett át, (a mentésnél leállók elmondása szerint), s mikor próbálták megfogni, ijedtében elfutott. Természetesen egy kocsi alá...

Ezúton köszönöm a mentésben részvevőknek, hogy a Kutyát sem hagyták oda...

Együtt vannak most mindhárman.

Én csak döbbenten ülök. Kiürülve. 

Kikapcsoltam a telefont, a csengőt. Senkit sem kívánok látni vagy hallani...

Ülök a közös, üres lakásunkban, egyedül (mert ugye a Hörcsögöt én nem tudom értelmes lénynek tekinteni) és nézek ki a fejemből, hogy most mi lesz.

Erre nem volt "B" tervem.... Fogalmam sincs mit kell most tennem...

Sok-sok közhelyet hallottunk már arról, mi is szülőnek lenni, milyen érzés. De egyik sem fogalmazta meg azt, ami számomra: szülőnek lenni hatalom.

Azon gondolkodtam, hogyan kell a boldogságról írni. Hogyan kell megfogalmazni azt, hogy bár nagy dolgok nem történnek velünk, de számos apró, kicsi igen. Aprók, kicsik és jók.

Nem tartok Velük... A Fiúnak nagyon hiányzik az utóbbi hetekben turnézó apja, hiányzik az a heti 2-3 este, melyeken most átmenetileg nélkülöznie kell őt, kettesben mennek. Vagyis beveszik a férfi-csapatba a Kutyát, aki bár kislány, de az erdőből, a hegyjárásról semmiképp sem akar kimaradni.

Nekem elkerülhetetlen munka van, lám a vállalkozói sors, a háztartás, mely mindent megelőzve lett eddig hanyagolva, az ünnep hátralévő két napjára megfőzök előre, hogy együtt élvezhessünk majd még két teljes extra napot...

Nem első alkalom, hogy kettesben mentek el. Tegnap egész délután együtt rótták a várost, vonatoztak, buszoztak, az állatkertben kötöttek ki. Fáradtan dőltek be este az ágyba.

Ma rokonlátogatásra mentek, jó, nagy kert van, a fiú játszhat, apja kertészkedhet, hiányzik az udvar, most kiélheti magát, a kutya ugathat és senki rá nem szól. 

Én itthon ülök, és azon morfondírozok, ilyen üres lenne a lakás nélkülük. Senki nem mondja, hosszan elnyújtva, hogy aaaaaaaaaaaaaaaanya, nincs aki a nadrágomat húzza egy sétáért, és nincs, aki filmet nézni invitáljon. Nincs kihez szólni - jobb híján a borzalmas tévéműsor szól, tíz percig bírom, s még el sem mentek, már hiányozni kezdenek. Iszom egy kávét, írok egy levelet, hah, kézzel... 

Összerámolom a lakást, vacsorát készítek és így várom haza a legfontosabbakat.