Nagyon hiányoznak. Valahogy olyan, mintha csak elutaztak volna. És majd egyszer hazajönnek. A következő pillanatban meg tudom, hogy mindennek vége.

Egyik pillanatban a cinikus, öniróniával átszőtt gondolatok jönnek, mint amikor kínjában röhög az ember, a másik pillanatban elöntenek a könnyek.

Egész nap kóvályogva teszem a dolgom. Amikor leülök írni, felszínes gondolatok jutnak az eszembe... amik máskor nem...

Gondoltam, elmegyek pár napra anyámhoz... bár sokszor, mikor itt van úgy érzem, inkább megőrjít a jelenléte, a sopánkodása... Sokszor jobb egyedül lenni - igen, van ilyen ember is...

Régebben sosem tudtam megkönnyebbülni attól, ha elmondtam húsz embernek a bajom, sokkal inkább az egyedüllét, a jól kibőgöm magam segített. És lám, most is a bőgés jó... a beszélgetés meg nehezemre esik.

Amikor szembe ülök a tükörrel, és bántom magam... nekem is ott kellett volna lennem velük.