Tegnap álmomban egy halott gyermeket készültem megszülni. Hatalmas hasam volt, tudtam, hogy a gyerek odabenn nem él... Egyedül kóvályogtam a kórházi folyosókon, hallgattam, hogy szülnek az anyák, hogy sírnak fel az újszülöttek. Nem voltam szomorú, nem voltam elkeseredve. Álmomban valahogy tudtam, hogy az én sorsom: halott gyerekeket a világra hozni....

Nem tudom, sorsom-e, de elmondhatom: minden gyermekem halott.

Veszítettem el gyermeket a 14-ik és a 28-ik terhességi héten is, és hét évesen is...

És nem maradt utánuk más, csak az üres méhem, az üres kaptár... 

*******************************************

A férjem boltját bezártam, lezártam, elvarrtam minden szálat... 

A Fiú iskolai dolgait is bezártam.

Elcsomagoltam a Férjem emlékeit. Azokat a tárgyakat, melyek a lakásban elöl voltak, de csak számára voltak fontosak, mivel megismerkedésünk előtti időkről, utazásokról, élményekről szólnak.

A Fiú szobájában a játékok és könyvek még mindig ott állnak. Esténként megfogdosom a Maciját, az alvóst... Még meg sem született, mikor vettem neki. Mikor alvóssá vált, beszereztem még egyet. Sokáig voltak ketten: Piff és Puff. Ma már csak Piff van meg... Puffot elhagytuk valahol. Persze gyanítom, hogy a Fiú dobta ki az ablakon.... és sosem lett meg. Nem úgy, mint Piff, aki hasonló sorsot élt át - mikor a Fiú önállósodni kezdett és NagyFiúvá vált -, de Piff meglett, valaki elvitte a közeli boltig... Ott talált rá valaki, aki a felhívásunkat látva üzent, hogy Piff nagyon vár minket a pénztárban:)

Most Piff kettőnk vigaszává lett.

*******************************************

Az utóbbi napokban mindenünnen árva és gazdikereső kutyák képe jön a szemem elé. Már Margó is azzal nyúz, hogy osszam meg a bánatom egy hasonlóan nehéz sorsú kutyával.

Nem hiszem, hogy képes lennék ismét szeretni.