Mikor nekikezdtem írni, még egy boldog családi naplót terveztem, de sajnos most már tudom, hogy ez így már biztos nem lehet.

A hét végi kirándulás után tegnap az M3-oson hazafelé tartottak szerettem, a nagy Ő, és a Fiú, no meg persze a Kutya, mikor egy (nem minősítem) kamionos úgy kezdett előzésbe, hogy nem nézett hátra. Biztos nagyon sietett... Biztos várta otthon a családja...

Felszorította őket a felezőkorlátra. Szerencsétlenségükre erős volt a szembe forgalom is.... Ő és a Fiú azonnal meghaltak. Tudatára sem ébredhettek, hogy baj van. Ez egy kicsit könnyebbé teszi. A Kutya egy darabig vinnyogva őrizte őket, istenem, szegénykém mit élhetett át, (a mentésnél leállók elmondása szerint), s mikor próbálták megfogni, ijedtében elfutott. Természetesen egy kocsi alá...

Ezúton köszönöm a mentésben részvevőknek, hogy a Kutyát sem hagyták oda...

Együtt vannak most mindhárman.

Én csak döbbenten ülök. Kiürülve. 

Kikapcsoltam a telefont, a csengőt. Senkit sem kívánok látni vagy hallani...

Ülök a közös, üres lakásunkban, egyedül (mert ugye a Hörcsögöt én nem tudom értelmes lénynek tekinteni) és nézek ki a fejemből, hogy most mi lesz.

Erre nem volt "B" tervem.... Fogalmam sincs mit kell most tennem...