A legborzasztóbbak a hétköznap délutánok, esték. Napközben még csak-csak, mint írtam a munkák nem állhatnak meg, nincs táppénz, meg fizetett jótékony szabadság (bár nem tudom mit is kezdenék vele), elfoglal a munka, a Férjem üzletének lezárása, kiárusítása, s közben a magam ügye, munkája... Persze ezekkel a munkákkal kapcsolatban is egyre több a kételyem, minek csinálom, meg kinek... Mit keresek még mindig itt.

A hétvégék is elviselhetőek, bár Margó már nem tud jönni, eddig is le a kalappal előtte. Nagy-nagy szegénységben, tőlem 60 km-re nevelik a 3 gyereküket, egy omladozó kis házban. A férje vett ki a munkájából szabadságot, hogy míg Margó nálam töltötte a két hétvégét a gyerekek ne maradjanak egyedül. (Váltva dolgoznak, Margó nappal, a férje éjjel. Hétvégén Margó nem dolgozik, de a férje nappal igen.) Gondolom a havi kosztpénzből utazott hozzám Margó.

Hétvégeken nem dolgozom, tudatosan tanultam meg kikapcsolni a munkából, mindennél fontosabb volt az IDŐ. És örülök, hogy így tettem, hogy hétvégén csak VELÜK foglalkoztam, és nem törődtem a rosszalló megjegyzésekkel (milyen anya, aki nem szeret főzni, meg milyen poros a szekrény...stb., biztos mindenki ismeri). Hétköznapokon délután 4 után már csak a FIÚVAL voltam, míg le nem feküdt: a délután mindig róla szólt. Most próbálom kitölteni az űrt, takarítok, meg rámolok, meg selejtezek.... Túl vagyok a fürdőn, a gardróbon és a konyhán. Kidobáltam mindent, ami zavart, csak a Férjem, vagy a Fiam miatt volt itt.

Hétvégén én utaztam el egy másik barátnőmhöz, vele már 25 éve barátok vagyunk, de a hétvége mégsemem volt jó. Valahogy az ő férjével nem vagyunk egy hullámhosszon. Nincsenek nézeteltérések, csak valahogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Most meg, hogy velem történtek ezek, még kevésbé tudunk egymáshoz szólni. Viki ismerte - hisz végigélte velem - első fájdalmas plátói szerelmem, és őt is megdöbbentette, hogy meghalt. Azon röhögtünk, hogy most már csak szólni kéne a többieknek is, akire valaha én szemet vetettem, hogy nagyon vigyázzanak, mert lassan már csak 3-4-en maradnak a listámról... 

Tulajdonképpen 5 szerelmem volt. Az első, Gyuri 16 éves koromban talált meg. Igazi izgalmas szerelem volt, bár nem tudtam az érzéssel mit kezdeni, lenyűgözött, hogy van még valakim. Gyurit én kértem meg, hogy inkább ne folytassuk, nem tudtam társ lenni ebben a kapcsolatban. Most Gyuri már három-gyerekes apuka, ismerem a feleségét is, de jelentem, Gyuri még él és virul.

A második volt Tomi - ő három nappal ezelőtt meghalt. Nagyon tetszett, éveken keresztül rajongtam érte - persze ő észre sem vett. Szerintem 20 mondatnál többet nem is beszéltünk egymással. Abban sem vagyok biztos, hogy tudta, hogy én ki vagyok. Ő most a feleségét és tizenéves gyerekét hagyta itt.

Utána Ricsi jött, már akkor nős volt, a második feleségénél és a harmadik gyermekénél tartott. Nálam 19 évvel volt idősebb, nagyon szerettük egymást, bármikor újra kezdeném. Ő volt olyan bölcs, hogy nem hagyott túlságosan beleőrülni ebbe a kapcsolatba. Ma már nagyok a gyermekei, és úgy tudom, még él.

Aztán jött Ferenc, hat évig éltünk együtt. Én hagytam ott, számos okból. Tavaly kaptam a hírt, hogy meghalt... 

Majd megismerkedtem a Férjemmel. Tíz éve ismertük egymást, volt egy hétéves Fiunk. Még nincs egy hónapja, hogy meghaltak.

Na, így újra számolva már csak ketten élnek...

Általános iskolás koromban olvastam - természetesen órán! - Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét. Nem értem a végére, mert lebuktam és elkobozták a könyvet. Sosem - és azóta sem - tudtam meg, ki a gyilkos. Most totál úgy érzem magam - ennyi halottal körülvéve, mintha egyik szereplője lennék a regénynek... csak a végén ki ne derüljön, hogy a gyilkos én vagyok...

..........

A legrosszabb, mikor eszembe jut valami, és nincs kinek mondani. Illetve mondani lehet, de nem válaszol senki.

Nem tudtunk elbúcsúzni, nem beszéltünk meg semmit. Nem dolgoznom kellett volna, hanem a Családommal menni. Most minden ezerszer könnyebb lenne, ha azon a napon én is ott ülök az autóban.

Az öngyilkosság lehet, hogy megoldás lenne, kiesni a kilencedikről ablakmosás közben... de én ehhez gyáva vagyok. Ha több lenne a bátorság bennem, már évekkel, évtizedekkel ezelőtt túlestem volna rajta. Azóta beletörődtem, hogy velem még a Halálnak is nehéz dolga lesz. Mint szegény nagyszüleim, akiknek még meghalni is nehéz volt. 94 éves nagymamám 30 éve készült a halálra, 30 éve mondogatta, hogy ő már úgy szeretne meghalni...

Most én is így érzek. Én már úgy szeretnék meghalni....

..........

Írogatom ezt a blogot, bár ezt sem tudom minek... Talán azért, mert olyan, mint a tükör, könnyebb előtte sírni...