Mondják, hogy az első év, a gyászév a legnehezebb. Megtudni, milyen az első hétvége nélkülük, milyen az első születésnap, névnap, az első nyár, az első karácsony, a haláluk első évfordulója...

Jelentem: az első - siralmas - hétvégén túl vagyunk.

Szép népes családunk kitett magáért. 

A nővérem, Mari ebédet hozott, rendes tőle a három gyereke mellett rám is gondolt, - jééé, tényleg nem ettem csak néhány vajas kenyeret egész héten. A férje, Zsombor felvállalta, hogy jogi útra tereli az ügyet, és utánamegy a kamion-sofőrnek... Hiába mondtam, hogy mindegy, mert az már úgysem hozza vissza a Férjem, a Fiút és a Kutyát, ő jogász lévén nem hagyja annyiban. Kértem, hogy intézze nélkülem... nincs kedvem semmilyen bíróságra meg perekre járkálni. Ráadásul most nem is érdekel.

Az öcsém is átjött, ő intézi a temetést. 11-én lesznek eltemetve... 

Anyám is itt volt, rögtön mondta az ötleteit, hogy bizony most épp ideje, hogy elköltözzek innen, oda, hozzájuk közel. Sosem szerette a mi Városunk, nem értette, mi itt szeretünk élni, mert bár kertünk nincs, de ennyire élhető, ugyanakkor természetközeli helyet sehol nem találnánk. 

És ugye jött az Férjem családja, Anyóssal az élen. Róla még sokat fogtok olvasni... Sosem volt jó a kapcsolatunk, sőt.... megint itt volt, és osztotta az észt a maga kibírhatatlanul primitív stílusában. Miért nem a Férjem apjának a sírjába temetjük a Férjem, a gyereknek meg vehetnék én külön sírt.. Meg hogy milyen hülyeség, ő sosem temetne el egy kutyát... Meg hogy miért nem abba a temetőbe, ahol ő lakik. Tudom, hogy neki is fáj, hiszen a fia, akit egy egyszerű érzelemátvitellel mióta ismerem a férjének tekint. (Miután Anyósnak meghalt a férje, minden hozzá kötődő érzelmét az én Férjemre irányított. S Anyós számára megmaradt gyerek-szerepben Zoli, a férjem öccse.)

Szóval tudom, hogy nehéz neki is. Soha nem szeretett sem engem, sem a Fiút. Mintha a férjét szerettem volna el tőle. Zoliék is adták alá a lovat - szinte a karácsonyok kivételével nem is nagyon találkoztunk velük. Most az első, amit Szandi (a felesége) és Zoli a fejemhez vágott, hogy ugye tudom, hogy Anyós házából én nem fogok semmit örökölni... Édesek... hogy egy ilyen helyzetben ez a legfőbb problémájuk...

Viszont annak örülök, hogy végre minden találkozás alól mentesülni fogok Anyóstól és Zoliéktól. Most már csak a fájdalommal leszünk örökre egymáshoz láncolva.

Elképzelem a temetőbe járásokat... Lesz itt még cirkusz.

Itt volt hétvégén még a barátnőm is, Margó. 20 éve a barátom... Három kicsi gyerek mellől jött fel hozzám a maga józanságával. Próbáltuk kicsit rendbe rakni a lakást... napok óta szanaszét van minden... És igaza van Margónak, hogy az élet nem áll meg, de sokkal döcögősebben megy tovább. Mivel én nagyon kocka ember vagyok, "A" tervekkel meg mindig "B" tervekkel is hozzá, Margóval megbeszéltük, hogy:
1. Sehova nem kell elköltöznöm.
2. Elég, ha a lakást alaposan kitakarítom, és átrendezem.
3. Mivel mindenről a Férjem és a Fiú jut eszembe, csökkenteni kell ezen "minden" számát. Idővel el kell adni, el kell ajándékozni mindent, ami az övék volt. Nem egyszerre, csak mindig valamit...

Kezdtük azzal, hogy a wc-ből és a fürdőszobából mindent kihajigáltunk. Azaz, Margó hazavitte őket. Mondtam is neki, hogy ezeket jó szívvel adom, de ruhát és cipőt ne vigyen, mert nem szeretném rajtuk látni... (Korábban mindig Margó fia kapta meg a Fiú ruháit, cipőit.) De Margó annyira ismer, közölte, akkor sem fogadta volna most el, ha én adom. És pont ugyanezért. (Na az Öcsém feleség, ugyan lányaik vannak, de ugyanezt nem értette volna meg. Zoliék meg kifejezetten meg fognak sértődni... hehe.)

Margó hazafelé menet levitte a pincébe a Kutya még használható holmijait, mert nagyon biztat, hogy szerezzek majd egy kutyát, ha már kicsit megkönnyebbedik a lelkem. 

Ha mindezt az eseményláncot összeadjuk, kiszámolható, hogy a maradék időt bőgéssel töltöttem.... Nem tudom, mennyi idő, mire elfogynak a könnyek.