Sokat gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán bármit leírni abból a rengeteg gondolatból, ami eszembe jut... Kerül-e előrébb, ad-e vigasztalást.

A héten összepakoltam a Férjem és a Fiam ruháit, egy-egy emléket téve félre, és elküldtem az öcsémmel egy távolabbi városba a nagycsaládosoknak... Csak hogy véletlenül se jöjjön egyik ruha vagy cipő se szembe...

Most konganak a szekrények... Nincs erőm a többihez....

A Fiú sok-sok játéka... át kell néznem, mi az, amit a munkám során használni tudok, tudunk, és mi az, amit el kell adni.

Elfoglaltságot bőven ad, de könnyeket is...

Nagyon sokan keresnek, hogy Tomi temetésére elmenjek, de valahogy nincs kedvem... Sem a temetéshez, sem a régi közös ismerősökhöz. Távoli ismerősök, nem tudják, mi történt velem egy hónapja... Én meg nem tudok hogyan kibújni, kifogást találni... de nincs kedvem több temetéshez...