Az ember egy temetésről azt gondolná, hogy a szomorúság és a bánat az átívelő legfőbb érzelem. Jelentem, van még ennél erősebb: a bosszúság.

Az anyósom, a drága, még egy utolsót tudott rúgni belém a temetésen... Bár nem tudom, mit is vártam, már az esküvőnkön is neki kellett a menyasszonynak (NEKEM) kihozott tálból elsőként szednie (!!!!), a Fiú születésénél is az Ő kutyája volt előbbre való, mit is vártam volna tőle a családom temetésén. Nem is viselkedett másképp, hű volt önmagához, s mindvégig úgy viselkedett - miközben nem szeretném fájdalmát megkérdőjelezni, hiszen a fiát veszítette el -, de úgy viselkedett, mintha minden, de minden róla szólna. Neki kell a koporsót kísérni - én majd kullogok ő mögötte. Neki kell az első marék földet beleszórni, az első virágot rárakni, mindenkivel intézkedni, a sírásóknak jattot adni, a leghangosabban jajveszékelni... Mintha a saját veszteségem fájdalma nem lenne elég...

S az egészet tudjátok mivel tetézte? Az ő rokonaikat nem engedte fel hozzám, hanem külön bulit szervezett a szomszéd faluban, az ő házában... 

Persze, nézhetjük ezt a másik oldalról, valahol a bosszúság átsegített a ceremónián, és nem maradt az én lakásomban az egyszerű szlovákiai rokonság...  Az enyéimmel tudtam lenni, akik énrám figyeltek. És legalább otthon a megemlékezést nem árnyékolta be.

Az Öcsém azt mondta, örüljek, most már soha többet nem kell Anyóssal találkoznom. Max. a temetőben futhatunk össze... De mivel én nagyon jól ismerem az ő temetőbe járó szokásait, egyértelműen ki tudom kerülni....

Istenem, annyi bosszúságot okozott nekem ez az asszony ebben a tíz évben, amit a Férjemmel tölthettem. Beárnyékolta minden örömünket. Főleg az első három évben, míg együtt laktunk (ikerház két külön oldalán, közös kerttel). De most már ennek is vége, megmarad rossz emléknek.

Hétvégén nem írtam semmit, mert Margó megint itt maradt - lám, ilyen az igazi barátnő, kívánom, bárcsak mindenkinek jutna egy ilyen, - segített rendet rakni, meg tisztaságot. És még bőgött is velem...

A hétköznapok könnyebbek, két vállalkozást kell vinnem - a Férjemét lezárni, kiárusítani a készleteit, eladni a boltot, lezárni, bezárni mindent. S mindeközben a saját vállalkozásomat is talpon tartani... Hét végén pedig mindig átjön valaki, nagyon rendesek, ez tényleg sokat segít, nem csak a fizikai dolgokban, de lelkileg is. Bárhova megyek a lakásban, bárhova nézek, mindenütt ott van a Fiú, a Férj. A kedvenc pohara, a baba-tányérja, a repülőmodellek a polcon, a tankok, a játékok. Úgy döntöttem, mindentől megszabadulok. Átválogatok mindent, eladom, elajándékozom azt, amit Ők már úgysem fognak használni. Nem sietek, és a könnyebbekkel kezdem. Konyha, gardrób, pince. A legnehezebb tudom majd a ruhák, és a személyes tárgyak lesznek. Két doboznyit engedtem magamnak, hogy a személyes tárgyaikból emlékbe eltegyek, de azokat is leviszem, ha erőm adja a pincébe.

A Fiúnak ott van a doboza. Születésekor nyitottuk. Benne vannak az aznapi újságok, a kis karkötője, az első sapkája, az első rugdalózó, az első cipőcske, az első kis labda... 18 éves korában akartuk odaadni neki...

Megint bőgök, nem tudok tovább írni...